Határtalanul – az én szememmel
A 7. osztályosok elhívtak az év végi kirándulásukra. Lehetőségünk nyílt a határon túli területek meglátogatására, s a magyarság történelmét, irodalmát, kultúráját jobban megismerni. Egy ilyen utazás során múlt-jelen-jövő összekapcsolódik, s kicsit talán mi is összekapcsolódunk lélekben a határainkon túl élő magyarokkal.
Nagyon korán indultunk. 6 óra előtt már az iskola parkolójában voltunk mind: gyerekek, szülők, tanárok, izgatottan és álmos ábrázattal gyülekeztünk.
A hangulat jó volt a buszon: beszélgetés, szundikálás, falatozás, hangoskodás, elcsendesedés váltották egymást, aztán kezdtük ugyanezt elölről. Sok-sok óra utazás után érkeztünk Szabadkára. Az idei tavaszt nevezhetjük esős évszaknak is, s úgy tűnik, Délvidéken sem készültek még nyárra, bár a naptár júniust mutat. A kirakatokban a téli kollekció fogadott minketJ
A Magyar Szó szerkesztősége, a felirat töredezett, kopott. A kapun látszik a mívesség, kidolgozottság, de nincs, aki ápolja. Valahogy így van ez a magyar nyelvvel, magyar szóval is Szerbiában. Kopik, fogy, a szerb az egyeduralkodó.
A Városháza csodaszép: mutatja, hirdeti egykori nagyságát. Ma már alsó szintjén Mc Donald’s nyílt, falán a magyarságra utaló jelek leszedve, vezetőnk elmondja, honnan hiányzik Hungária szobra, hol volt régebben magyar címer. Felmentünk a toronyba a végtelen lépcsősoron, gyönyörű kilátás nyílt a városra. Történelmi városrészek és modern épületszörnyek váltogatják egymást: a 19. század elejéig építettek harca a Trianon után épült monstrumokkal. Nevelem a szemem: lássa a szépet, legyen vakká, de legalább közömbössé az otromba, bántóan csúnya épületekre. Egyébként szép ez a város. Élhetőnek tűnik.
Kosztolányi szobrai egy téren (egy mellszobor és egy egész alakos is áll itt), emléktábla található egykori iskolája falán. Forgalmas utak fogják közre ezt a kis Kosztolányi-szigetet. Megkoszorúztuk a koszorús költőtJ
Hangosan kellett méltatnia őt a kiselőadást tartó gyerekeknek, hogy a hangjuk eljusson hozzánk. Mennyi dologgal van ez így… elmélkedek a határon túli létről. Ha nem hallják a hangunkat, ha nagy a zaj körülöttünk, talán hangosabban kell mondani. És mondani. Kell.
Második nap Nándorfehérváron voltunk. Csodálatos emlék ez a Duna és a Száva partján, s jó volt látni azt a helyet, amelyről annyi mindent hallhattunk, olvashattunk alsó tagozaton és a felsős történelemórákon. A dinóparkot nehezen tudtam értelmezni a vár udvarában, s gondolkodtam, hogy vajon a török vagy a magyar sereget gyarapították-e harci dinókkal…? mindegy is talán, hogy van-e ott keresnivalójuk: azóta nincs arrafelé török, nincs dinó, s egyre ritkább faj a magyar is.
Tanulóink egy része remekül elboldogult angol nyelven (vécét és mekit kerestek), öröm volt látni bátorságukat és azt, milyen ügyesen kommunikálnak idegen nyelven. Ám az órát nem mindenki ismeri jól, s az sem világos, hogy ha 20 percük van a busz indulásáig, akkor egy 15 percre lévő mekibe miért nem érdemes már elindulni. (El is indultak. El is késtek. Nagyon.)
Zimony tornyához mentünk ezután. Zimony egy Belgrádhoz (Nándorfehérvárhoz) tartozó városrész, mely a magyar történelem szempontjából is fontos helyszín volt. A dombtetőn az egykori zimonyi vár sarokbástyáinak romjait fedezhettük fel. Itt magasodik az 1896-ban épített Hunyadi-torony, a millenniumi emlékmű. Ellentétben a többi, szintén határainkon túlra került emlékművel ellentétben – a zimonyi torony túlélte az elmúlt évtizedek viszontagságait és ma is áll. A kétezres évek közepéig rendkívül rossz állapotban volt, ma részben felújítva, galériaként és kilátóhelyként funkcionál. Zimonyban hunyt el IV. István magyar király 1165-ben. Hunyadi János kormányzó is itt halt meg, miután a nándorfehérvári csata során pestises lett.
Szendrő és Galambóc vára is a Duna partján található, s nagyon szép kilátással vártak minket. Ám látszott a különbség: Szendrő „csak van”, nagyjából hagyják elpusztulni. Galambóc vára azonban fontos idegenforgalmi helyszín, így fektettek bele pénzt: kiállítóterei, környezete igényes, szép. S ha már idegenforgalom: az első és talán egyetlen hely volt, ahol angol nyelvű feliratokkal is lehetett találkozni, s a kiállítóterekben angol tájékoztatást is olvashattunk. A legtöbb, általunk látogatott helyen az a szerbek üzenete: ha nem tudsz szerbül, így jártál. Tanulj meg.
Letérni az útról nem volt ajánlatos, viperákra hívta fel a figyelmet a tábla. Mi is láttunk egy veszélyes jószágot, izgatottan nézegettük, kiderült, hogy a diákjaink több siklót és viperafajtát olyan jól ismernek, hogy megkülönböztető jegyeiket könnyedén felsorolják.
Hajóra szálltunk… Kicsit izgultam, a napokban nem lehetett jó szájízzel kimondani a szót: kirándulóhajó…S megtudtuk, hogy egy koreai csoporttal szállunk hajóra, s tudtam, árad a Duna…
Aztán kiderült, hogy a Duna vízszintjét errefelé 4-6 méterrel csökkentették, várva az áradást, ami még nem ért ide. Sütött a nap, csodálatos idő volt egy hajózáshoz. Jól megnéztem, hol található a hajón mentőmellény (kb. 100 db a hajó mindkét végén, egy nyitott polcon), megfigyeltem, hol vannak a mentőövek, megvizsgáltam, hogy mennyire nehéz ezeket magunkhoz venni – mentőmellények zacskóban, na ez megnehezíti a dolgot), aztán belelazultam a kirándulásba. A koreaiakkal olyan vidám utunk volt, a gyerekek táncoltak, énekeltek, fotózkodtak velük, nagyon jó hangulatban. A táj pedig a Kazán-szoros vidékén lenyűgözően szép volt. Római és régi magyar emlékek mellett mentünk el. Mindent megcsodáltunk, mindent lefotóztunkJ
Herkulesfürdő volt a következő úticélunk, utolsó este a szállásunk. Olyan finom vacsorát kaptunk és olyan kényelmes szállásunk volt, hogy megkoronázta az eddigieket. S ha már korona: ez a hely a régi Monarchia híres fürdőhelye volt valaha. Megnéztük a Herkules-szobrot, láttuk Sisi egykori nyaralóját, a városkán átfolyó patakban feltörő, gőzölgő termálvizet, aztán már csak a szállásunkon lazítottunk. Hegyekre, sziklákra láttunk erkélyes szobáinkból, s kőhajtásnyira folyt tőle egy patakJ
A madarak vidám dallal köszöntötték a felkelő napot másnap reggel. Egy finom és bőséges reggeli után visszatelepültünk a buszra, s elindultunk hazafelé. Terveink szerint még délelőtt útba akartuk ejteni Aradot, s kissé izgultunk (persze csak mi, tanárok), mert a reggeli romániai híradó elrettentő képeket mutatott az aradi árvízről-belvízről, ugyanis éjszaka rekord mennyiségű eső esett. Odaérve láthattuk, hogy az emlékmű környéke és Arad nem került víz aláJ
Két helyszínen is megálltunk: egy focipálya mellett van egy emlékhely, ahol a kivégzések zajlottak, de ma már nem ott van a várárok, nagyon megváltozott a vár környéke 1849 óta. A másik helyszín a vértanúk emlékműve volt: koszorúztunk, kiselőadást hallhattunk a vértanúkról, gyertyát gyújtottunk. Mivel összesen 3 helyen koszorúztunk (első nap Szabadkán a Mátyás-szobrot is, ami tavaly került oda, teljesen új. S amire „elfelejtették” ráírni, hogy egyébként Mátyás magyar király volt), szóval mire a 3. koszorúzás történt, nagyon belejöttünk. Így történt: koszorúzási bizottság kiáll, 3 fő, egy vonalban. Két sorban mindenki más (itt például a lépcsősoron szép rendben), a koszorúzók méltóságteljesen lépkednek a célpont feléJ, koszorúzás, utána négyig magukban elszámolnak, egyszerre fejet hajtanak. Leírva tán hosszadalmas, de látni kellett volna! Le a kalappal, milyen fegyelmezettek és komolyak tudnak lenni, ha akarnak.
Mindenki elfáradt. Hőség volt. És hiányzott az otthon. Elindultunk. Kicsit később túlvészeltünk egy rendőri ellenőrzést (a buszsofőrünk beleizzadt kétszer), Átevickéltünk a határon (milyen nehézkes ez errefelé…), aztán hamarosan Szeged felé száguldottunk. Szegeden kicsit megmozgattuk magunkat, lézengtünk egy keveset a légkondicionált a bevásárlóközpontban, aztán haladtunk tovább. (A sofőrünknek volt kötelező pihenőideje, de nekünk is szükségünk volt rá.) A délutáni órákban érkeztünk vissza Herceghalomba, teli élményekkel.
Az írásom eléggé a saját szemüvegemen át készült, s kb. egy vázlat arról, merre jártunk, mit csináltunk. A 4 nap eseményeiről regényt tudnék írni, s ezzel a legtöbben így vagyunk szerintem.
S ami még fontos: nagyon képzett, hiteles vezetőnk volt. Alaposan felkészült az útra, minden utcasarkon, minden szobornál, minden épületnél rengeteg információt osztott meg velünk. Érdekesen mesélt, jól érthetően, élményszerűen. S hangsúlyozta: ő nem idegenvezető. Ő Szerbiában él, de nem idegen ott. Mi nem Szerbiában élünk, ám mi sem vagyunk ott idegenek. Így kérte, nevezzük inkább honismereti vezetőnek. Általa ismerhettük meg a délvidéki részek történetét, történelmét, hálásan köszönjükJ
Köszönöm, hogy részt vehettem ezen a csodálatos utazáson és remélem, tanulóink is legalább annyi élményt gyűjtöttek, amennyivel én lehettem gazdagabb.
Szeretettel: Cserháti Andrea
2019. június 13.